A légköri szén-dioxid-szint rendületlenül emelkedik.
A csapból is az olvadó jéghegyek és gleccserek folynak még mindig, meg a jégtáblájukat kétségbeesetten kereső jegesmedvék, a Kilimandzsáró eltűnő hava, és a mérések kezdete óta valaha volt legmelegebb évtized.
És mindeközben az 1990-es évek vége óta nem emelkedik a földi átlaghőmérséklet.
Ez a megállapítás a világ négy nagy éghajlati adatgyűjtő és feldolgozó központjának (NASA GISS, Met Office Hadley Centre and CRU, RSU, UAH) tudományos konszenzusán nyugszik, amelyet az alábbi ábra szemléltet (az egyes központok által számolt globális földi átlaghőmérséklet havonkénti eltérése az 1961-1990-es átlagtól).
Mindez nem látszik megingatni egy másik „tudományos konszenzust”. Az IPCC, a globális felmelegedés elleni globális harc zászlóshajója (egyben maga „a hivatalos tudomány”) 2013-as jelentése kimondja, hogy immár szinte bizonyos, hogy az elmúlt század globális földi hőmérséklet-emelkedéséért döntően az emberi tevékenység, az üvegházgázok, elsősorban a folyamatosan növekvő szén-dioxid emisszió a felelős. Tehát szerintük az a tény, hogy 1998 óta nem mutatható ki globális légköri hőmérséklet-emelkedés, nem kérdőjelezheti meg az ember okozta klímaváltozás széles körben elfogadott elméletének helyességét, nem aktuális annak felülvizsgálata. Sőt, még az előző, 2007-es jelentésben közöltnél is nagyobb, 90 helyett immár 95 százalékos annak valószínűsége. (Azért jó tudni, hogy ez a 95 százalék pusztán azt jelenti, hogy az IPCC értekezletén a teremben jelen lévő, kiválasztott tudósok 95 százaléka emelte fel a kezét arra a kérdésre, hogy „Ki az, aki egyetért-e azzal, hogy az iparosodás kezdete óta megfigyelt globális hőmérséklet-emelkedésért döntő mértékben az emberi tevékenység a felelős?”)
Nem tudni persze, hogy ha név nélkül megkérdeznénk a világ meteorológus- és fizikus-társadalmát, hogy is állna ez a bizonyos konszenzus. A mainstream média által is agyontámogatott „tudományos konszenzussal” szemben ugyanis alig meri valaki is nyíltan felvállalni ellenoldali tudományos meggyőződését. Mert az ilyen kiállás világszerte minden tudós számára önveszélyes: állásával játszhat, illetve könnyen sarlatánnak, az emberiség sorsa iránt felelőtlen bajkeverőnek, vagy éppen az olajlobbi fizetett ügynökének minősülhet.
Az olajlobbizás persze furcsán hangzik azok szájából, akik alá mára egy egész iparág épült: a „globális felmelegedés ipar” nevű konglomerátumot magán „klímavédelmi” cégek ezrei, állami programok, ENSZ-, EU-gigaprojektek, kutatóintézetek, egyetemi közösségek, klímamodellezők sokasága alkotja.
Pályázati pénzek, egyetemi ösztöndíjak megszerzésének legbiztosabb segítője ma e bűvös szókapcsolat: globális felmelegedés.
Globális lehűlés!
Részlet Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete című könyvének előszavából:
„Napjainkban a klímakutatók az eljövendő katasztrófák prófétáiként lépnek fel. Hálával tartozunk nekik, hogy felhívják a figyelmet a globális felmelegedésre. Azonban emlékszünk még, hogy sokáig a globális lehűlés veszélyeire figyelmeztettek, és olyan radikális intézkedésekre buzdítottak, amelyek mai szemmel nézve teljesen abszurdnak tűnnek. Jobb, ha a politikusok nem táplálnak illúziókat a természettudományos jóslatokat illetően. Ami ma igaznak tűnik, holnapra talán már tavalyi hó lesz.”
De valóban emlékszünk még a globális lehűléssel riogatásra, illetve hallottunk egyáltalán erről? Mert mintha kiesett (vagy kitörölték) volna a kollektív emlékezetünkből. És nem véletlenül.
Pedig az 1960-as, 70-es évekről van szó, tehát kevesebb, mint fél évszázaddal ezelőtti időkről, amikor is a klíma lassan hidegebbre fordult.
Rápillantva a globális átlaghőmérséklet görbéjének múlt századi menetére, felötölhet a kérdés: vajon mi is következett volna azután, ha az 1940-es, 50-es évek melegedő trendje (amely a gumipitypang és a citrusfélék („magyar citrom és magyar narancs”) hazai meghonosítása fantazmagóriájának is megágyazott) a maihoz hasonlóan elfogadottá tette volna a globális felmelegedés elméletét? Ha a tudomány akkoriban állt volna elő azzal a „kellemetlen igazsággal”, hogy ha nem teszünk semmit, akkor bolygónk katasztrofális felmelegedése elkerülhetetlen. És erre jöttek volna ezek az 1960-as, 70-es évek...
Idézzük ismét Behringert:
„Az 1960-as években a klímakutatók megszállottjai voltak annak a gondolatnak, hogy egy új jégkorszak küszöbén állunk.”
„A gleccserek világméretű növekedése következtében a glaciológia külön szubdiszciplinává vált... A világ vezető gleccserkutatóinak egy csoportja 1972-ben a Brown Universityn rendezett összejövetelén vitát folytatott az aktuális interglaciális korszak végéről és a következő jégkorszak beálltáról.”
„Az Egyesült Államok akkori külügyminiszterének, Henry Kissingernek az ENSZ-ben 1974. április 15-én a fenyegető klímaváltozásról szóló beszédét követően egy ad hoc bizottságot hoztak létre, amelynek egyik súlyos megállapítása az volt, hogy a globális hőmérséklet a következő évtizedekben várhatóan 0,15 °C/év ütemben csökken.”
http://babel.hathitrust.org/cgi/pt?id=uc1.31822000471953;view=1up;seq=1
Egy híres cikk a Newsweekből:
http://www.wmconnolley.org.uk/sci/iceage/newsweek-coolingworld.pdf
A Time magazin néhány címoldala:
Bár ma a „hivatalos tudomány” azzal próbálja a dolog súlyát csökkenteni, hogy a referált publikációk többsége azokban az évtizedekben is a majdani felmelegedést tartotta valószínűbbnek semmint a lehűlést, álljon itt még egy idézet Behringertől:
„Terveket dolgoztak ki, hogy a világklímát egy gáttal szabályozzák oly módon, hogy a Bering-szorost Alaszka és Oroszország között lezárják. John F. Kennedy az 1960-as választási kampány során nyitottnak mutatkozott az effajta intézkedésekre. A Bering-gát tervével kapcsolatban Richard Nixon elnöksége alatt (1969-1974) komoly kutatásokat folytattak, és a terv az őt követő Gerald Ford és a szovjet pártvezető Leonyid Brezsnyev között 1974 novemberében Vlagyivosztokban létrejött csúcstalálkozónak is tárgya volt. És a Bering-gát a globális lehűlés elleni harc során még az ártatlanabb javaslatok közé tartozott. A tárgyalt ötletek között szerepelt a poláris jégsapkák fekete fóliával történő lefedése az albedó csökkentésére, vagy – ez a mai szemmel különösen eredetinek tűnik – szén-dioxid nagyobb mennyiségben történő előállítása az üvegházhatás fokozására. Szóba került fémpor atmoszférába juttatása, betongát építése Norvégia és Grönland között, tükrök Föld körüli pályára állítása, valamint a Föld körül mesterséges Szaturnusz-gyűrű létrehozása. A katonaságot is megihlette a feladat. Felmerült, hogy atombombákkal robbantsák fel a Faröer-szigetektől délnyugatra fekvő tenger alatti hegyeket, hogy meghosszabbítsák a meleg tengeráramlatokat az Északi-sark vidékéig, atomreaktorokkal melegítsék fel Grönlandot, és hogy hidrogénbombákkal olvasszák fel a sarki jeget. Mintha csak Dr. Strangelove agyából pattantak volna ki ezek a tervek. Annak idején mindenesetre túl problematikusnak tartották őket ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. De azért ott voltak tartalékban arra az esetre, ha felgyorsulna a lehűlés.”
Márai Sándor Naplójába sem véletlenül kerülhetett be 1963. januárjában a következő bejegyzés: „Este, Salernóban, égszakadás, villámcsapásokkal. Utána fagyhullám, mely harmadnapja tart. Európából, mindenfelől baljós hírek az új jégkorszakról. Szükségállapotok Angliában, Bulgáriában...”
Aztán a hőmérséklet lassan emelkedni kezdett, mert mint azt az alábbi ábrákon láthatjuk, a klíma mindig is változott:
IPCC-projekciók, avagy a nagy vesszőfutás
Térjünk csak vissza az IPCC-hez, nézzük meg, mennyire is kell komolyan venni ezt a „tekintélyes” szervezetet, lássuk a korábbi előrejelzéseiket!
Az 1990-es projekciók és a valóság:
A 2005-ös projekciók és a valóság:
A valóság éppen ezekben a hónapokban bújik ki a klímamodell-szcenáriók sokaságából...
A kínos bizonyítvány kimagyarázgatása során az ismét elővett aeroszolok mellett kínkeservesen kiszenvedtek egy új Jolly Jokert. Vajúdtak a hegyek, és egeret szültek: „az óceánok a vártnál jobban nyelik el a hőt” felettébb eredeti és érdekes teóriáját. Ezt kellene tehát most elhinnünk egy olyan elmélet életben maradásának kedvéért, amelynek már a kiindulási alapja is enyhén szólva kérdéses.
Mert például az antarktiszi Vosztok állomás jégfuratainak elemzése alapján az elmúlt 400 ezer év hőmérséklet-ingadozása (kékkel) és légköri szén-dioxid-tartalma (zölddel) közti kapcsolat éppen hogy fordítva alakult: a hőmérséklet-emelkedések rendre megelőzték (mintegy ezer évvel) a CO2-szint emelkedését. Tehát a múltban a felmelegedés szabadított fel és juttatott a légkörbe többlet szén-dioxidot, és nem fordítva működött a mechanizmus.
Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy adva volt egy hipotézis, amely széles körben elfogadottá vált, a politika is rá tett – és az egész valószínűleg egy óriási tévedés. Ez lenne ám a kellemetlen igazság!
Kellemetlen igazság az iparág munkásainak. Kellemetlen az al gore-oknak, a nekik díjat adó Nobel-bizottságnak, az IPCC-nek. De kellemetlen úgy ahogy van az egész tudományos világnak, mert minden bizonnyal a modern kor legnagyobb tudományos tévedésével állunk szemben. És mivel e tévedés menthetetlenül megingatja majd az emberek tudományba vetett hitét, talán itt lenne az ideje a csendes visszavonulásnak: ezentúl fűt, fát, virágot, rekord hideget, rekord csapadékot nem mind a „globális felmelegedés” nyakába varrni.
És ideje lenne elgondolkodni a döntéshozóknak azon, hogy kidobjon-e az emberiség még pár ezermilliárd dollárt az ablakon a szén-dioxid-kibocsátás visszaszorítására (a szén-dioxid még csak nem is szennyezőanyag, ráadásul nem is a legnagyobb súlyú üvegház-komponens), ahelyett, hogy a pénzt a valódi környezetvédelemre fordítanánk: az őserdők kiirtásának megállítására, az édesvízkészletek megóvására, a tengerek olajszennyezésének csökkentésére, a nukleáris hulladék biztonságos tárolására, és a sor hosszan-hosszan folytatható.
A „hivatalostól” eltérő álláspontot vallók többsége szerint az elmúlt évtizedekben kimutatott felmelegedés mintegy harmadáért a kis jégkorszak után, az ipari forradalom környékén elkezdődött természetes melegedés okolható (mert nehogy azt gondoljuk, hogy a kezdetekben működött néhány gőzgép már mérhető környezetei hatást generált volna, ellenben az idő jobbra fordulása segíthette a civilizáció fejlődését). Hasonló nagyságrendben felelhet a melegedésért a pozitív AMO és PDO-fázisok, valamint az erős nap- és az alacsony vulkánaktivitás véletlen együttes fellépése (és esetleg a galaktikus kozmikus sugárzás csökkenése). Továbbá e természetes okok mellett – megint mintegy harmadrészben – valóban antropogén hatást feltételeznek: a városi hősziget jelensége és általában az albedó megváltozása miatt megjelenő fals melegedést, valamint - elsősorban az utóbbi egy évtizedben - bizony szisztematikus, tudatos adathamisítást.
Napsugárzás
Bár a „hivatalos tudomány” nagy garral lesöpri az asztalról a múlt századi melegedést kiváltó lehetséges természetes okok közül a Nap hatását, pillantsunk az ebben a témában mutatkozó nagy elhallgatást illetően igencsak renitens osztrák meteorológiai szolgálat honlapjának ábrájára, amely a napállandó mért és rekonstruált múltbeli változását mutatja be:
Látható, hogy az elmúlt évtizedek napállandó-értékei évszázadok óta a legmagasabbak. Mintha csak egy hokiütőt látnánk...
A napállandó (a légkör felső határának a sugárzás haladási irányára merőleges egységnyi felületén időegység alatt áthaladó napsugárzás teljes hullámhossz-tartományára integrált energiája közepes Nap-Föld távolságnál) a nevét még akkor kapta, amikor csak földfelszíni mérések álltak rendelkezésre, melyek pontossága a légkör zavaró hatása miatt nem volt elegendő ahhoz, hogy a változásait észleljék. Az 1978 óta végzett műholdas mérések egyértelműen bizonyították, hogy a napállandó változik (egyrészt a Nap-Föld távolság függvényében (éves menet), illetve a napfolt-tevékenységgel összhangban is), ezért helyesebb teljes szoláris besugárzásról (total solar irradiance, TSI) beszélni. Értéke napjainkban hozzávetőleg 1367 watt/m2. A klímamodellek szerint már kismértékű változása is befolyásolhatja a légkör globális hőháztartását, ezért klímamódosító tényező.
A felszínre jutó napsugárzás mennyisége azonban nem csak a TSI változása révén módosulhat, hanem a légkör áteresztő-képességének változásai révén is. Az aeroszolok, azaz a levegőben lebegő apró részecskék vulkánkitörések és antropogén szennyezés révén jutnak a légkörbe, és elnyelik vagy visszaverik a beeső fény egy részét. A globális felmelegedés híveinek teóriája szerint amikor megtorpan a felmelegedés, egyszerűen arról van szó, hogy az emberi tevékenység következtében megnövekvő aeroszol-koncentráció hűtő hatása elfedi a háttérben továbbra is dolgozó üvegházhatást. (A földtörténeti múlt aktív vulkánossági időszakaiban a tűzhányók igencsak aktív alakítói voltak a klímának, az emberi civilizáció kifejlődése során azonban a legnagyobb kitöréseknek is csak egy-két évre kiterjedő globális hatásai voltak.)
AMO (Atlantic Multidecadal Oscillation)
Az AMO az Atlanti-óceán északi medencéjében a vízfelszín átlaghőmérsékletében (SST) több évtizedes időskálán megfigyelhető periodikus ingadozás. Az AMO pozitív fázisa a pozitív, negatív fázisa a negatív anomáliájú időszak. A globális felmelegedés hívei szerint a jelenlegi pozitív fázis nagyrészt külső kényszer, vagyis a globális felmelegedés következménye, míg az antropogén hatást elenyészőnek tartók szerint az 1990-es évek közepe óta tartó emelkedő trend, majd pozitív csúcs a múlt század közepéhez hasonlóan az éghajlati rendszer belsőleg generálódott változékonyságának eredménye.
A mérési adatok, paleoklimatológiai vizsgálatok és éghajlati modellezések egyaránt szoros kapcsolatot mutatnak ki az AMO-index és az északi félteke nagy részének hőmérsékleti, valamint csapadékviszonyai között. Különösen igaz ez Észak-Amerikára (súlyos aszályok közép- és délnyugaton, hurrikán-gyakoriság), illetve Európára a nyári időszakban, de például Brazília északkeleti részére, az afrikai Száhel-övezetre, valamint Indiára a nyári esőzések erőssége vonatkozásában is.
A paleoklimatológiai rekonstrukciók szerint a múltban erősen változott az AMO periódusideje (a mintegy 130 éves mérési adatsor sajnos túl rövid a hagyományos statisztikai vizsgálatokhoz), de feltételezve, hogy az AMO nagyjából 70 éves kvázi-ciklikussága (1925-1995-ös teljes ciklus: meleg, átmenet, hideg, átmenet) folytatódik, a jelenlegi meleg fázis csúcsa kb. 2020-ra adódna.
PDO (Pacific Decadal Oscillation)
A csendes-óceáni évtizedes oszcilláció (PDO) a Csendes-óceán 20. szélességi körtől északra fekvő területén a vízfelszín átlaghőmérsékletében (SST) több évtizedes (általában 20-30 éves) időskálán megfigyelhető periodikus ingadozás. A PDO pozitív (meleg) fázisa idején a Csendes-óceán nyugati része lehűl, keleti részének jelentős része pedig felmelegszik, negatív (hideg) fázisa idején mindez fordítva történik. A PDO a véletlenszerű légköri kényszerek által meghatározott.
Fák évgyűrűinek vizsgálatával és más eljárásokkal évszázadra visszamenően rekonstruálták a PDO-indexet:
Az AMO-nál és a PDO-nál sokkal ismertebb óceáni oszcillációs jelenség, az El Nino-La Nina (ENSO) a nagyobb vulkánkitörésekhez hasonlóan csupán egy-két éves időskálán bír globális klímamódosító hatással.
Városi hősziget, homogenizáció
A beépített városi területeken a hőmérséklet szignifikánsan magasabb, mint a környező külvárosi és vidéki területeken. A városi hősziget jelenség intenzitása a település területének méretével és népességével arányosan nő.
(A beton és az aszfalt nagyobb arányban nyeli el a napsugárzást mint a természetes felszínek, mert kisebb az albedójuk (az albedó a felület sugárzás-visszaverő képességének mérőszáma, legtöbbször a visszavert és a beeső napsugárzás hányadosát értik rajta. Néhány jellemző érték: friss hófelszín: 0.8-0.9, felhő: 0.3-0.9, füves terület: 0.2-0.3, homok, szántóföld: 0.1-0.3, erdő: 0.1-0.2, aszfalt: 0.05-0.2, tengerfelszín: 0.1) A beépített városi területeken hiányoznak a természetes párolgó felszínek (talaj, növényzet, felszíni vizek), valamint a függőleges falfelületek fokozzák a felszín sugárzás-elnyelését és visszaverését, csökkentik a szélsebességet (a szél elősegíti a hőmérséklet csökkentését). Az emberi tevékenységből származó hőtermelés (hőerőművek, épületek hűtése, fűtése, ipari tevékenység, járművekből stb.) és a magas szennyezőanyag-koncentráció szintén magasabb hőmérsékletet eredményez.)
Márpedig a meteorológiai mérőállomások általában a települések szélén létesülnek, majd idővel, a település fejlődésével egyre inkább annak belső részében találják magukat, kitéve hőmérsékleti idősorukat a megváltozott felszín okozta szignifikáns melegedő trendnek (e hatás gyéren lakott települések esetén is jelentős lehet). És nem győzhetjük eléggé hangsúlyozni, hogy minden hiba „melegít”: csak hőforrás lehet a hőmérő közelében, hőnyelő nem (még a rossz szellőztetés is magasabb hőmérsékletet eredményez).
Bár a nagy adatfeldolgozó központok (pl. NASA GISS, Hadley Centre CRU) a homogenizálás (angol nyelvterületen az adjustment elnevezés is használatos) során elvileg kezelik, ám a valóságban a használt módszerekkel egyáltalán nem orvosolják a problémát: a kimutatott melegedés és a klíma-modellek projekciói egyaránt tartalmazzák a fals melegedést.
És ezzel el is érkeztünk az utóbbi években egyre inkább a globális felmelegedés körüli legádázabb tudományos viták színterére, a homogenizáció kérdéskörére.
A definíció szerint homogenizálásnak a meteorológiai idősorokban előforduló, tévesen az éghajlat változásaként értékelhető nem-éghajlati jelek kiszűrését nevezik. A hőmérséklet tekintetében a legfontosabb zaj éppen a városi hősziget hatása, de a mérőállomás helyének, a műszer elhelyezésének, típusának megváltozása, vagy a teljes mérőhálózatra kiterjedő változás (például a folyadék-üveg hőmérők automata szenzorra cserélése) is inhomogenitást okozhat. A homogenizálás során az adott mérőhelyhez legközelebb elhelyezkedő állomások adatait használják fel matematikai-statisztikai módszerek segítségével (különbségsorok elemzése).
A globális felmelegedés agytrösztjének egyre növekvő frusztrációja és kétségbeesése nyomán a nagy meteorológiai adatfeldolgozó központok az elmúlt években elkezdték a nyers mérési adatsorokat nagyüzemi méretekben újabb és újabb matematikai módszerekkel „simítgatni”. „Érdekes” módon ezen eljárásokkal a régi hőmérsékleti adatokat rendre lefelé, az utóbbi évtizedekét pedig jobbára felfelé módosítgatják – ezáltal további melegedő trendet csempészve az idősorokba.
Lássunk néhány konkrét példát egyes állomások adatsorának „javítgatására”, és a világméretű „barkácsolás” eredőjeként globálisan előállított adatsorra!
Reykjavik (GISS)
Új-Zéland (NIWA)
Darwin (GHCN)
Kremsmuenster (Ausztria)
A Hadley Centre CRU 3-as és 4-es verziójú homogenizációs eljárása nyomán a globális átlaghőmérséklet alakulása:
Az NCDC (National Climate Diagnostic Centre, USA) 2008 májusában és 2014 áprilisában hivatalos globális havi hőmérsékleti értékei közti különbség:
Az NCDC folyamatos adatbarkácsolása 2008-tól 2014-ig az 1915. januári és 2000. januári adatokkal:
Szegény jegesmedvék, kizöldülő Grönland...
Talán az egész globális felmelegedés történetnek az egyik legismertebb toposza, hogy nemsokára elolvadnak a jégtáblák, és kipusztulnak szegény aranyos jegesmedvék. Továbbá időről időre felbukkan a szenzációs hír, hogy valahol éppen kizöldült Grönland.
Dehát, nomen est omen! A felfedező vikingek nem hiába nevezték el a szigetet Zöld földnek 982-ben. Aztán évszázadok múlva jött a kis jégkorszak, és a korábban zöldellő partvidéket visszahódította a hó és a jég, eltörölve a vikingek kolóniáit.
Nézzük csak a grönlandi jégfuratok alapján, hol is tart a hőmérséklet manapság!?
Pánikra ezek szerint semmi ok. Nyilvánvalóan a hőmérséklettel együtt változott a múltban a tengeri jégborítottság is, de arról csak néhány évtizedes adatsorok állnak rendelkezésünkre. Az nem hazugság tehát, hogy „sosem mértek még ilyen alacsony sarki jégborítottságot" mint manapság, de az interpretáció már igen. A jegesmedvék populációjának létszáma egyébként lényegesen nem változott az elmúlt évtizedekben.
Jóval kisebb publicitást kap viszont az a tény, hogy mindeközben az Antarktisz körül rekordmennyiségű a sarki jég. Ráadásul a kevés közlés közül is egyesekben ezt a jelenséget is a globális felmelegedés számlájára írják...
Eltűnik a hó...
Másik ismert toposz, hogy „eltűnik a hó”... Ehhez képest, lássuk, mi az igazság! Elég ehhez néhány ábra.
Az Északi-hemiszféra hótakarós területének átlagos kiterjedtsége ősszel, télen és tavasszal (1967-2015, Rutgers Snow Lab):
Tehát ősszel és télen a trend emelkedő, tavasszal csökkenő.
Szaporodnak a szélsőségek...
Napjainkban, az internet és a mobiltelefonok világában szinte valós időben értesülhetünk a világ másik végén bekövetkezett időjárási katasztrófákról (sőt esetenként már napokkal azok bekövetkezte előtt is, az előrejelzésekből), nem csoda hát, ha sokakban eluralkodik az érzés, hogy szakadék felé menetel a világ. Pedig elég lenne fellapozni időnként Réthly Antal köteteit, hogy csak a történelmi Magyarországon miféle időjárási jelenségek és szélsőségek estek meg az elmúlt évszázadokban, melyeknek százai verekednék magukat címlapokra manapság is. Mert a mindig szenzációéhes média – különösen hírszegény napokon, illetve szokatlan időjárás esetén – ugrik a témára: „Sosem volt még ilyen meleg” – harsogják a szalagcímek, tovább sulykolva belénk az érzést, hogy valami nem normális zajlik körülöttünk.
A szélsőségek egy része statisztikailag nehezen megfogható, feldolgozható, de lássunk néhány példát, hogy mi is igaz a szélsőségek úgymond „növekedéséből”?
A tornádókról nagy tapasztalattal és alapos statisztikákkal rendelkező USA-ból való a következő táblázat, amely nagyszerűen megvilágítja a fent már tárgyaltakat.
A globális felmelegedés hívei lobogtatva tálalhatják (és tálalják is): az elmúlt évtizedekben másfélszeresére nőtt a tornádók száma az USA-ban! Igen ám, csakhogy növekedés csak az F0 (éppen csak tornádó) kategóriában mutatkozott, amelyek dokumentálása az internet, és a mobiltelefonok elterjedése miatt az utóbbi évtizedekben nagymértékben könnyebb lett (azelőtt az egy-két házat megbontó vagy az erdőszélen földet ért kis tölcsér híre el sem ment a környékről). Azonban a komolyabb pusztítást végzők kategóriájú tornádók (amelyek híre már régebben is messze járt) száma csökkent vagy nem változott. Az amerikai EF3-EF5-ös tornádók évenkénti számát láthatjuk alább 1950-től a NOAA kimutatásában.
A következő ábra a trópusi ciklonokban globálisan akkumulált energiát mutatja 1972-től. Lát itt valaki hokiütőt?
Végszó
Az AMO – a stagnálás után – várhatóan egy-két évtizeden belül negatív fázisba fordul, a naptevékenység jelenleg már extrém alacsony, egyes kutatók szerint a következő napciklus akár el is maradhat, és a mérőállomások környezetének további beépülése sem jár már az elmúlt évtizedekben tapasztalt következményekkel.
Vagyis a „hivatalos tudomány” szerint az óceánok a következő évtizedekben is a vártnál jobban nyelik majd el a hőt... Olyannyira, hogy még egy globális lehűlést is meg lehet majd az étvágyukkal magyarázni...
